Ami­kor nem kívánsz más­hol lenni, ami­kor nem kívánsz emlé­kezni, ami­kor nem kívánsz írni, ami­kor nem aka­rod meg­örö­kí­teni azt, ami most van, ami­kor nem akarsz semmi mást, mint ami van, ami­kor nincs kri­tika, és min­den úgy jó, ahogy van, ami­kor nem kell meg­kettőzni, fel­idézni, ele­mezni, ami­kor nem akarsz sem elvenni, sem hoz­zá­tenni, sem rit­kí­tani, sem sűrí­teni, ami­kor tehát nin­csen szük­sé­ged még a művé­szetre sem, mert meg­ta­nul­tad hasz­nálni az érzé­ke­i­det, ami­kor nem kel­le­nek a művek, hogy a jelen­lét és a meg­ha­lás test­vé­ri­sé­gére meg­ta­nít­sa­nak, ami­kor itt és most jól érzed magad, csak azért, mert léte­zel, ami­kor tudsz nem gon­dolni a jövőre, és ezért a halál sem félem­lít meg, akkor elles­tél vala­mit a szent­ség titkaiból.
Kon­rád György