November a nagy döntések és nagy változások ideje.

November a nagy döntések és nagy változások ideje.

Mindig van választásod, még ha úgy látod, hogy nincs, akkor is. De valami gátolja benned, hogy meglásd. Ilyen gát lehet a félelem, átélt negatív élmények, tapasztalatok. Múltból fakadó, "öröklött" szemléletmód. Mindezek mint egy rossz szemüveg torzítják a látásmódod, de rendszerint észre sem vesszük, hogy rajtunk van, olyan régóta hordjuk, hogy nem érzékeljük, pedig ott van. Onnan érezheted a súlyát, hogy sokszor kimondod, hogy nem tehetek mást, nincs választásom, ezt kell tennem...mert különben.. Igazából nem is gondolod végig, hogy mi lenne, ha megtennéd ezt, vagy azt, mert már az elején leblokkolsz, és elhal benned a gondolat. Ilyenkor jönnek a frázisok és elvek emlegetése, meg, hogy mi illik mi nem stb. Tovább szorongsz. Beszorítod magad egy helyzetbe a szemüveged által. Rendszerint addig tart ez a folyamat, amíg valami külső erő le nem veri az orrodról. Akkor aztán ott állsz és pislogsz, hunyorogsz a hirtelen váltástól. De megszokod, túléled, csak az a baj, hogy hajlamosak vagyunk feltenni egy másikat, miután a régi használhatatlanná vált.

Egy jó sorselemző azt láttatja meg Veled, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket már régóta cipelsz magaddal, és felelősek a jelen problémáidért.

Dsida Jenő:
Meghitt beszélgetés a verandán


Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Egyre messzebb vagyok valamitől? Nem tudom. Lehet, hogy egyre közelebb vagyok valamihez.

"Ha a sors elrekeszt előtted egy utat, ne keseregj. Ha egy kapu nem nyílik meg a kopogtatásodra, ne lázadozz. A tilos úton, a bezárt kapun túl olyan dolgok várakoznak, amelyek veszélyeztetnék fejlődésed egyetlen, igazi célját. A látszólagos akadályok védelmedet szolgálják.
Magasabb Éned állította őket esendő, anyagi tested elé, nehogy irányt tévessz. Mert amint eléred e próbákra érett stádiumot, mindazt megkapod, amit valaha elképzeltél, s amire annyira vágyakoztál. Feltéve persze, hogy még mindig törekszel rá."
Szepes Mária

Márai Sándor: A kínai mese

- Szóval - mondta a nő -, eljössz?...
A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta lesütött szemekkel:
- Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, s boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először?... Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jere már!" A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához, és ott élt tovább, némán és csodálkozással a szívében. Tudniillik a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.
- Igen - mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. - Szóval, eljössz?...
- Jó lenne - mondta udvariasan a férfi, begombolta kabátját , s kalapját kereste. - Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.

Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.

Márai Sándor