Párkapcsolataim, az a kettő amit én annak nevezek...(amikor együtt élek valakivel, és gyermeket is vállalunk közösen...a többit inkább viszonynak hívom) általánosságban a fejlődésről szóltak...azokhoz vonzódtam akik mellett muszáj volt változnom. Akartam a változást. Sikerült is egy hosszútávú  érzelmi szerződést kötnöm a legnagyobb tanítómmal, akivel csak összeakadhattam. Ő teljes testsúlyával az én legfájdalmasabb nyomógombomon állt, és nem mozdult a kezdetektől.. Hihetetlen energiát fektettünk a kapcsolatunkba amely igazából arról szólt, hogy én mivel fájt az a bizonyos pontom, küzdöttem...önmagammal. Napról napra lementem lelkem legsötétebb pincéjébe, és bár halálra rémültem az ott talált kísértetektől, csontvázaktól, kitartottam.  De találtam olyan repedéseket a falaimon, amiket sehogy nem tudtam kezelni, itt semmi sem segített....elfogadni pedig nem tudtam, mert az Ő szemével néztem magam, és persze ami zavarta, az súlyos hiba..oldjuk meg, tüntessük el. Elfogadás kizárva.
Ugyanakkor feltűnt, hogy Ő soha nem megy le a saját pincéjébe, még a bejáratot is bebetonozta, mintha sose lett volna...ezért volt ilyen nagy szüksége arra, hogy én viszont folyton ott lebzseljek, mert az enyémen keresztül élte a sajátját. Nem volt egyszerű meglátnom, mivel annyira benne voltam az enyémben...de egyszer csak leesett. Ennél a felismerésemnél meg is állt a kapcsolatunk. Mert a továbbfejlődésemhez, már arra is szükségem lenne, hogy a másik fél is le merjen valamilyen módon a saját mélységeibe menni, és legyen bátorsága megmutatni nekem amiket ott talál. Most már pont az Ő saját felismerései lennének inspirálóak a számomra..enélkül, már lapos bármilyen kapcsolat. Mivel hiszek benne, hogy miután felismerjük a saját érzelmi igényeinket meg is kapjuk azokat....megkaptam...köszönöm <3