Annyira vágyok rá, hogy néha igen, megszakad a szívem. Az ölelésére, a mosolyára, arra, hogy tudjam, mellettem van, támogat és erősít. Fene tudja, hol van. Azt sem tudom ki ő, de egy biztos, egyre inkább hiányzik az erő, ami akkor is tovább visz, amikor én már kevés vagyok. És igen. Kell, nagyon kell, mert egyedül lehet, hogy összeroppanok. De az Élet ilyen. Edz, és nem érdekli, hogy mit gondolsz, vagy hogy épp mire vágysz. Felkészít mindenre, de leginkább arra, hogy tudd, bármi jöhet, te megbirkózol vele. Hiszen nem véletlenül hagy magadra az Élet. Meg kell tapasztalnod, hogy mire vagy képes. Hogy mi van benned. Meg kell engedned, hogy ez történjen, és nem sírni felette, hogy jaj mennyire rossz egyedül. Igen. Borzasztó néha. De olyankor egyszerűen tovább kell menni, és az utadra figyelni, és aztán egyszer majd eljön az idő, amikor nem lesz olyan dolog, amivel ne birkóznál meg egyedül. De addig még hosszú az út. Szóval csak menj előre. Menj tovább...
Oravecz Nóra