Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors,
pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik
a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek
befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös
várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor
mindenki mindent és mindenkit felismert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése