"Egy bizonytalan önértékelésű ember, aki kétkedik önmagában és a saját fontosságában, hencegni és panaszkodni fog.

Nagyon fontos, hogy megértsük: ha vágysz valamire, azt meg is érdemled.

Hagyd abba a kifogásokat, és haladj tovább az álmaid felé. Amikor olyanokat mondasz, hogy „a férfiak félnek az elkötelezettségtől”, vagy: „a mi családunkban mindenki kövér”; vagy: „kicsit szét vagyok csúszva”; vagy: „már a tanárom is megmondta, hogy sosem fogok elérni semmit az életben”; vagy: „az apám bántalmazott” – te magad csinálsz áldozatot önmagadból. Az áldozatokból pedig sosem lesznek győztesek. És te döntöd el, melyiket választod.
(...)
Azért panaszkodunk, hogy kihúzzuk magunkat a felelősség alól. A kifogások legitimnek tűnhetnek, de gyakran nem állnak meg a lábukon, és a fenti vígjátékhoz hasonlóan az a szereplő írja meg, aki elő is adja őket: mi magunk.

Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem hiszem el, hogy a te életedben is voltak kemény, sőt szörnyű dolgok. Sok emberrel történnek ilyenek. Vég nélkül mesélhetnénk ilyen történeteket, anélkül hogy hazudnunk kellene, és ráfoghatnánk, hogy ezek határolják be az egész életünket.

Vagy vegyünk példának egy csúzlit.

Mi határozza meg, hogy milyen messzire lövi ki a kavicsot? A válasz: az, hogy mennyire húztuk ki a gumit. Ha megvizsgáljuk a sikeres emberek életét, azt találjuk, hogy sikereiket sokszor nem a nehézségeik ellenére, hanem éppen általuk érték el. Elfogadták, ami történt velük, és saját gyarapodásukra használták fel. Abbahagyták a panaszkodást arról, hogy az élet mennyire kiszúrt velük, és elkezdték keresni az örömteli dolgokat a nehézségekben. És aki keres, az talál. A csúzlijuk gumija jó hosszúra kinyúlt, de éppen ezért tudtak olyan messzire lőni vele.

Ahhoz, hogy a kavics kirepüljön a csúzliból, el kell engedni.

Neked kell elengedni.

Ugyanez igaz az élet fájdalmas élményeire is.

El kell őket engedned."

Will Bowen: Panaszmentes világ