A szeretetéhségben természetes, hogy azt kívánom: akit szeretek, az viszontszeressen. A szeretetmohóságban azonban tulajdonképpen arra vágyom, hogy mindenki mindenkor engem szeressen, úgy, ahogy én akarom. Utóbbit akkor érhetem tetten, amikor egy nap, mondjuk, tizenöt emberrel találkozom, akik közül tizennégyen nagyon kedvesek velem, de ezt úgy élem át, hogy épp csak nem haltam éhen – aztán a tizenötödik mond vagy tesz valamit, amivel megbánt, és ebben a pillanatban úgy érzem, hogy az egész napom maga volt a pokol." (Pál Feri)