Mi is a szerelem?

Adható, vehető vagy megtanulható?
Kiharcolható vagy kizsarolható?
Elérhető mint egy tárgy?
Testi kielégülés, egy fizikai szükség mechanisztikus úton való beteljesítése?
A lélek narkózisa, ami esetleg pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel behelyettesíthető? Nem! Egészen bizonyosan nem! A szerelem más! A szerelem nem tulajdonlás, hanem kegyelmi érzés, amit nem a test, hanem a lélek rezdül, vágyakozás és beteljesülés, öröm és bánat, bizakodás és bizonytalanság, út és a láb ami lép az úton, testi közelség, ami hátrahagyja a testet, szelídség és vadság, révület és eszmélés, odaadás és odaadottság. Két tudat egy célért, egy egységért, egy mozdulatért, egy simogatásért, egy összefonódásért, egy bizonytalan és mégis nagyon biztos érzésért. Vágy, ami mindent beteljesít, szelíd révület, amit vissza és visszakívánsz, vad őrület, ami sohasem pusztít, teljesség a kétség egységéből. Egymásnak átnyújtott élet az életerő misztériumából, ami nélkül félsz és fázik a lelked, mert fél vagy, a magány várbörtönébe zárkózott magányos fenség, amit félsz feladni az ismeretlenség kavargó szédületéért, de didergő lelked egyre inkább rezgő késztetése hajt a mindenféle képzelgéssel felruházott bódulat felé, mert az ismeretlen ismert is, a másik feled neked mozdulja termékenységtáncát, és tekintetében az Univerzum mélysége és magassága késztet az egyre. Előre féled a megtalált egység újra és újra reád szakadó kétségét, ameddig a háromság bizonyossága semmivé nem oszlatja meg-megújuló kétségeidet. Ekkor már tudod, hogy; megtaláltad.


Kisfaludy György