Megbabonázva nézem a szempárt, a mélybarna, majdnem fekete szemeket, és érzek valamit, amit általában csak egyetlenegyszer érez az ember az életben, már akinek egyáltalán megadatik... érzem, hogy elkap, magával sodor egy erő, amelynek nem is próbálok ellenállni, mert a csontjaimban, a sejtjeimben tudom, hogy minden ellenállás hiábavaló, elkap, magával sodor és a világmindenség legtetejére repít, ahonnan ellátok a legtávolabbi égitestekig és még azokon túl, ahonnan belelátok a föld gyomrába, ahonnan lelátok az óceán fenekéig... Sok ezer év örömét és fájdalmát látom azokban a szemekben, napkeltét és napnyugtát, holdat és csillagokat, mediterrán narancs- és olajfaligeteket, sivatagot és esőerdőt, szikrázó-tajtékzó hullámokat látok. Szeretnék elmerülni azokban a hullámokban, és örökre köztük maradni.

Tomori Gábor