Az ember nagyon nehe­zen nyug­szik csak bele a remény­te­len­ségbe, abba, hogy egye­dül van, halá­lo­san és remény­te­le­nül egye­dül. Nagyon keve­sen bír­ják csak el a tuda­tot, hogy éle­tük magá­nyára nincs meg­ol­dás. Remény­ked­nek, kap­kod­nak, mene­kül­nek emberi kap­cso­la­tokba, s e mene­kü­lési kísér­le­tekbe nem visz­nek igazi szen­ve­délyt, sem oda­adást, mene­kül­nek elfog­lalt­sá­gokba, mes­ter­sé­ges fel­ada­tokba, sokat dol­goz­nak vagy terv­szerűen utaz­nak, vagy nagy házat vesz­nek, vagy vásá­rol­nak nőket, kik­hez semmi közük, vagy gyűj­teni kez­de­nek, legyező­ket, drá­ga­kö­ve­ket, vagy ritka rova­ro­kat… De mindez nem segít. (…) Ezért, min­de­ne­kelőtt, kín­juk­ban és zava­ruk­ban, ren­det tar­ta­nak. Min­den éber pil­la­na­tuk­ban rendbe rak­ják maguk körül az éle­tet. Állan­dóan „intéz­nek“ vala­mit, ügy­ira­tot vagy tár­sas együtt­lé­tet, vagy pász­tor­órát… Csak egyet­len pil­la­natra nem maradni egye­dül maguk­kal! Egyet­len pil­la­natra nem látni ezt a magányt!
Márai Sán­dor